Mi 2012 október végén utaztunk arra a környékre. A monszun időszaknak épphogy csak vége, minden zöld, a növények virágoztak, a rizs betakarítás indult. Voltunk már arrafelé korábban is január-februári időszakban, de az október-november sokkal jobb időszak. Igaz, meleg van: 32-34 fok, és magas páratartalom, de 1-2 nap alatt meg lehet szokni. Erős napsütés, néha délutáni zivatarok.
Mindig remek érzés Dél-Kelet Ázsiába utazni, ha el akarunk szakadni egy kicsit az európai kultúrkörtől, és nem akarunk magunknak bonyodalmakat.
Dél-Kelet Ázsia is folyamatosan változik, és látni ahogy egyre nagyobb teret hódít magának a nyugati kapitalizmus / életforma. Világcégek reklámjai egyre növekvő mértékben alakítják át a helyi fogyasztási szokásokat. Pár éve az emberek még mezítláb, vagy valamilyen papucsban jártak, manapság egyre többen erőltetik be lábukat valamilyen zárt cipőbe, hogy a párás, meleg éghajlat megtegye hatását, és el lehessen adni a bőrvédő kozmetikumok széles seregét.
Főleg a nagyobb városokban próbálják átnevelni az embereket, és elhitetni velük, hogy jobb púderezni magukat a 34 fokban, mint szellőzni hagyni a bőrüket; hogy jobb festetni/szőkíttetni a hajukat; jobb gyors éttermekben étkezni és jobb nylon öltönyökbe és ingekben feszíteni egész nap.
Dél-Kelet Ázsia is folyamatosan változik, és látni ahogy egyre nagyobb teret hódít magának a nyugati kapitalizmus / életforma. Világcégek reklámjai egyre növekvő mértékben alakítják át a helyi fogyasztási szokásokat. Pár éve az emberek még mezítláb, vagy valamilyen papucsban jártak, manapság egyre többen erőltetik be lábukat valamilyen zárt cipőbe, hogy a párás, meleg éghajlat megtegye hatását, és el lehessen adni a bőrvédő kozmetikumok széles seregét.
Főleg a nagyobb városokban próbálják átnevelni az embereket, és elhitetni velük, hogy jobb púderezni magukat a 34 fokban, mint szellőzni hagyni a bőrüket; hogy jobb festetni/szőkíttetni a hajukat; jobb gyors éttermekben étkezni és jobb nylon öltönyökbe és ingekben feszíteni egész nap.
Gondoljuk csak el, hogy hogyan néz ki az az Ázsia ember púderezve, akinek a bőrszíne alapból barna és emiatt ellenálló az erős napsütéssel szemben, és hogyan néz ki az a koromfekete hajú ember ( pedig arrafelé csak ilyenek vannak !! ), aki megpróbálja kiszőkíttetni a haját - mert az a trendi - és ebből valami tejcsokibarna és sárga keveréke lesz, hiszen az erősen pigmentált hajukat és bőrüket csak a reklámokban lehet megerőszakolni, a valóságban nem!! Nem mondom azt, hogy tömegesen fordulnak elő ilyen esetek, de a reklámokból ömlenek ezek a törekvések.
Természetesen a nagy világcégek első csapatai már a térségben alakítják a kultúrát. Ahogy nő a motorizáció, úgy romlik a térség élhetősége. Jelenleg kevés az autó ( kivétel Thaiföld ), de ha ez megváltozik, akkor olyan környezetszennyezést, zajterhelést, ellehetetlenülő közlekedést, és folyamatos úthálózat fejlesztési kényszert kapnak a nyakukba, hogy bele fognak rokkanni. El kell menni Thaiföldre és megnézni, hogy mivé válhat Laosz és Kambodzsa is. Bangkok pl. folyamatosan dugóban ücsörög, ha nem lennének többszintes autópályák, magasvasutak, metró akkor megállna az élet; és a helyzet folyamatosan csak romlik. A város egyre zajosabb, egyre szmogosabb és egyre élhetetlenebb.
A fentiektől függetlenül jelenleg Laosz és főleg Kambodzsa remek hátizsákos turista paradicsom. Akinek kedve és lehetősége van hozzá, mielőbb utazzon oda, hogy megtapasztalja azt, hogy hogyan lehet a természettel összhangban élni és nem sietni sehova.
Az Air France járatával repültünk Budapest - Párizs - Bangkok - Párizs - Budapest útvonalon.
Eddig elég sok légitársasággal repültünk, de a legjobban most éreztük magunkat. Legelőször is a járat indulása/érkezése az európai ember számára a legmegfelelőbb időszakban történik, megkönnyítve az átállást és az esetleges tranzit várakozást. Oda és visszafelé is egy-egy éjszakát eltöltöttünk Párizsban. A terv az volt, hogy leszáll a gép Párizsban, és majd keresünk valami szállást, és kipihenve szállunk fel a reggel induló bangkoki járatra.
A reptéri információnál kiderült, hogy a Charles de Gaulle reptér körül vannak szállodai területek, ahol egy-egy területen egymás mellett sok, különböző szálloda helyezkedik el, ezeket direkt a tranzit utasoknak üzemeltetik. Vannak itt olcsóbb és drágább szállodák is, mindenki választhat. A reptérről 20 percenként ingyen buszok viszik az utasokat az adott szállodai övezetbe, minden olajozottan működik.
Megkerestük a buszmegállót, és találomra felültünk az egyik buszra. A Paris Nord 2 övezetbe indultunk. Sajnos ott minden szálloda tele volt, így gyalog mentünk át a következő területre a Roissy nevű helyre. Éjfél körül volt, rajtunk kívül senki nem volt arrafelé, mivel ezek nem gyalogosforgalomra vannak kitalálva, hanem arra, hogy az utasok előre tudják hova mennek, és a buszok hozzák és viszik az embereket. Autópálya, körforgalom, kétszintű kereszteződések között bandukoltunk, sötétben, csak egy távoli hotel fényei mutatták, nagyjából merre kéne menni. Végre megérkeztünk a Roissy nevű területre, és sikerült találni egy hotelt, ahol kényelmesen ( free wifi ) el voltunk reggelig.
Most, hogy tudtuk, hogyan működik, már profi módon reggel lefoglaltuk a szállást a vissza útra. Ezek a szállodák igaz, hogy csak 10-15km-re voltak a reptértől, mégis nagyon csendesek, és tiszták. Az egész rendszer tényleg azt a célt szolgálja, hogy az utasok kényelmesen, pénztárcának megfelelően tölthessék el a tranzit időszakot.
Másnap reggel gond nélkül elértük a Párizs - Bangkok járatot, és ennyi bemelegítés után vártuk mi jöhet még ...
Aztán jött!
Boarding előtt Gabi már kiszúrt egy fickót a várakozók között, aki hevesen krahácsolt. Fehér nylon melegítőjében, nyakláncokkal és egyéb ékszerekkel felfegyverkezve eléggé feltűnő jelenség volt. Reméltük, hogy nem a környékünkön fog ülni, hisz előző utunkon, már volt mellettünk egy asztmás akiért végig izgultuk az utat, hogy ne a repülőn dobja be a kulcsot.
Beszállás megindult, és a feltűnő jelenség jegye pont mellénk szólt. Éreztük, hogy a sors mutatni akar nekünk valamit, mert ugye az éjféli barangolás a reptér körül még nem volt elég...
A fickót Alain-nek hívták, kedves macsó volt, és hiperaktív. Csak franciául beszélt, olyan hangja volt mint egy traktornak, rendszertelen időközönként hörgött, aztán valami spray-vel inhalált egyet. Az ablak mellé szólt a jegye, de felajánlotta, hogy cseréljünk helyet, kiül a sor szélére. Kezdetben elutasítottuk, mert kellett a hely a lábaimnak, de később beláttuk, hogy jobb lesz cserélni: ugyanis Alain nem bírt megülni a helyén és 10 percenként kijött az ablak mellől. Mutatta mindig, hogy maradjunk a helyünkön, és ezután felugrott a karfára, és végigmászott a székeken és rajtunk. Úgy tettünk, mint akik széke felett naponta ugrálnak, szinte szemléltük az eseményeket. Szerencsére Alain nem volt nagy darab ember, emiatt úgy tűnt mintha gyerekek ugrálnának a székek között. Mivel vannak gyerekeink, ezért belefért ez is. Néha hátranéztünk a mögöttünk lévő sorban ülőkre, akik szemében az "őszinte részvét" és a szűnni nem akaró röhögés keveredett.
És eljött az első etetés időpontja ...
A légitársaság tényleg kitett magáért. Az étel ízletes, változatos, és a megszokott műanyag íznek nyoma sem volt. Automatikusan kaptunk egy kisüveg Porto Cruz nevű italt ( alapozásnak ), és egy üveg bort az étel mellé. Ezen felül még választhattunk amit akartunk.
Alain barátunk mindjárt két üveg borral indított, miután a Porto Cruz-t szélsebesen belökte. Gondoltuk is, ha így bekezd, akkor valaminek történnie kell majd.
A bor megtette hatását: Alain folyamatosan beszélt magának, kommentálta amit csinál. Láthatón melege lett a piától, és még jobban elkezdett pörögni; és ezáltal elindult a cselekmény is ...
A főétel valami currys étel volt. Egyszer csak hangosabb motyorgásra figyeltünk fel, kiderült Alain leette magát. A sárga szószos hús az ölében landolt, jól mutatott a fehér melegítőjén. Lazán elmosolyodtunk, és arra gondoltunk, lesz ez még furcsább is, mert Alain egyre izgágább lett.
Ahogy próbálta elhárítani a húst az öléből, meglökte a vörösbort, ami kiborult a tálcára. Valami törölgetésbe kezdett. Akkor figyeltünk fel rá, hogy gyakorlatilag már mindent megivott, és mozdulatai kuszábbak lettek. Gondolom szomjas lett, ezért megpróbálta kibontani a poharas vizet. Ezt is magára öntötte. Nem tudom miért, talán a bor miatt mi is egyre többet mosolyogtunk, és vártuk Alain hova fejlődik, hiszen gyerek még az idő!!!
Ne felejtsük el a vörösbor még ott folyt a tálcáján, és így minden kis edény alja vörösboros lett. Ahányszor Alain felemelt valamit, arról csöpögött a vörösbor.
Azt nem láttuk, mikor ömlött rá vörösbor, és azt sem, hogy a melegítője ujján miért van ételfolt végig, de mikor észrevettük, röhögés tört ki belőlünk. Alain is röhögött, mindenki röhögött.
És jött a végkifejlet, hozták a kávét! Alain valamit poénkodott a személyzettel, a személyzet ránk vigyorgott, mi pedig vissza.
Mondtam Gabinak, ha a kávét is magára önti, akkor nekem végem. És megtörtént: Alain megkapta a kávét, valamibe beleütközött, és lazán felülszínezte a fehér melegítőjét, amin ott volt a currys csirke, a víz, a vörösbor, valami ételmaradék az ujján, és ráadásnak a kávé. Ekkor nem bírtuk tovább, úgy nevettünk/röhögtünk, hogy a könnyeink folytak, de nemcsak mi, hanem a mögöttünk lévő sorban is.
Percekig, csak potyogtak a könnyeink, és eldöntöttük, hogy helyet cserélünk vele. Alain teljesen leharcolta magát és a tálcát is, az üres üvegek vörösborban gurultak ide-oda, és csak vártuk, hogy mikor jön a személyzet, és takarítja el a maradékot.
Ezek után helyet cseréltünk. Étkezés után Alain gyorsan lelépett, gondolom kialmolta magát, és rövidesen 2 doboz sörrel tért vissza, amit rövid idő alatt meg is ivott.
Az út hátralévő része viszonylag csendesen telt, Alain néha motyogott, szippantott egyet, az előtte lévő ülés hátára rögzített érintő kijelzőn játszott, és püfölte a kijelzőt ( nyilván az előtte ülőnek jól esett, hogy valaki folyamatosan püfölni a székét hátulról ), de minket ez már nem érintett.
Még egy kérdés maradt nyitva, hogy vajon Alain melyik járattal tér haza? Kiderült, szerencsére nélkülöznünk kell a társaságát a hazafelé úton, így Gabi is megnyugodott.
A járaton a személyzet eléggé laza volt, és kirakta a megmaradt ételt és italt, így mindenki szabadon ehetett és ihatott annyit és azt amit akart és ami volt. Családias, laza, jó hangulat volt végig finom étellel és itallal, tényleg nem volt hiány semmiben.
Időben leszállt a gép Bangkokban. A Suvarnabhumi reptérről ingyenes busz visz át a régi: Dong Mueang reptérre, ahonnan a belföldi járat indult Udon Thani városba, közel a laoszi határhoz.
A repülőről leszálltunk, és minibusszal mentünk a laoszi határig. Szerencsére a buszban csak 3-n voltunk, így volt helyünk aludni is. Másfél óra múlva megérkeztünk a határra.
Vízumügyintézés, várakozás.
Majd felszállítunk egy helyi buszra, ami átvitt minket a thaiföldi oldalról a laoszi oldalra, a Mekong felett, a Thai-Laoszi Barátság hídon.
Laoszba érve újra felszállítunk egy buszra, amivel a 12 km-re lévő fővárosba: Vientiane-ba érkeztünk. Megkerestük a szállást, amit még itthon foglaltunk, és megkezdtük a pihentető programunkat ...
Három nap után újra felkerekedtünk, és elindultunk dél felé. Éjszakai buszra foglaltunk helyet. Még soha nem utaztunk ilyen buszon, vártuk a végkifejletet. Elvileg a busz este 8.30-kor indult Vientiane-ból, és reggel 8-ra érkezik Pakse-ba. A buszpályaudvar cca 7 km-re volt Vientianetól, ahova nyitott platójú kisteherautóval mentünk ki.
A busz többi éjszaki járattal együtt konvojban közlekedett. Maga a buszút romantikusnak ígérkezett, azonban jött a felismerés, hogy a fekvőhely csak 150 cm hosszú. Ezen az európaiak többsége nem fér el, a lábunkat kinyújtani nem tudtuk.
A busz tele volt, mindenféle nemzet turistája utazott rajta, látszott, hogy az európai termetű utasok keze/lába szanaszét lógott a fekvőhelyek körül.
Végülis az út eltellett, a fékezések, kátyúk mindegyikét egyenként megszámoltuk.
Pontosan érkezett a busz Pakse-ba. Innen helyi busszal indultunk a Mekong Laosz-Kambodzsa határvidékén található részére, melyet a turista irodalom a "4000 sziget" néven emleget.
Buszunk annál a szigetnél állt meg, ahol valaki le akart szállni. A sofőr mindig bemondta a sziget nevét, és ha volt leszálló akkor megállt, ha nem akkor ment tovább. Mivel nekünk nem volt ötletünk és információnk sem arról, hogy hova menjünk ezért azt választottuk, ahol a legtöbben szálltak le.
A busz megállt egy Mekong parti településen ( Nakasang ), és onnan csónakokkal viszik az utasokat oda ahova igyekeznek. Mi nem tudtuk hova igyekezünk, ezért találomra kiválasztottuk az egyik szigetet, és oda mentünk. Azt hiszem jól döntöttünk ...
A szigetre ( Don Kong ) vettünk valami jegyet, és beültünk a megfelelő csónakba, és hajrá előre.
5 napot töltöttünk el a szigeten, és utána úgy döntöttünk átmegyünk Kambodzsába, és megnézzük Angkort mégegyszer, vagyis azt amit korábban nem láttunk.
Utunk Nakasang buszállomásról indult ...
Mint látható, a buszállomás eltér az Európában megszokottól. Egy asztal, némi helyi ember, menetrend és semmi más.
VIP jegyet vettünk azért, hogy viszonylagosan kényelmesen utazzunk az elkövetkezendő beígért 10 órában. Ugyanis úgy tájékoztattak minket, hogy Nakasang - Siem Reap távolság 10 óra, és este 8 órára Siem Reapben lehetünk.
Kezdetnek be is préseltek minket egy kb 20 éves minibuszba, ami elvitt minket a 20 km-re lévő határra.
Ha ez a VIP, akkor mi a nem az? - merült fel a kérdés, de igazán lényegtelen volt, hiszen a laoszi tartózkodásunk alatt annyira akklimatizálódtunk a helyi viszonyokhoz, hogy nem volt lényegi kérdés a komfortfokozat.
A határon ügyintézés, várakozás a csatlakozó buszra ... el is telt 2 óra a semmivel. Aki Dél-Kelet Ázsiába utazik, az készüljön fel, hogy a dolgok lassabban történnek, de mindennek eljön az ideje.
Aztán megérkezett a busz. Mivel egyértelmű választ senki nem adott semmire, és a busz sem volt VIP busz továbbra sem, és amúgy késésben voltunk, és bármit kérdeztünk, arra azt a választ adták, amit hallani szeretnénk, így kezdett megfogalmazódni, hogy bizony nem érünk oda Siem Reapbe arra az időpontra mire terveztük.
A kambodzsai utak állapota nem teszi lehetővé a folyamatos száguldozást. Demszky minden bizonnyal Kambodzsában volt tanulmányúton azt megelőzően, mielőtt bevezette Budapesten a: " Permanens Kátyú Projekt"-t. Kambodzsában teljesen rendszertelenül előre kalkulálhatatlan nagyságú kátyúkkal borított az úttest. Van ahol szinte burkolat sincs, van ahol kisebb a kátyú, és van ahol egy talicska is belefér. Szerencse, hogy nincs sok autó, a nagyobb városokhoz közeledve egyre több, de vidéken biciklik és robogók foglalják el az utat. Mivel az emberek Laoszban és Kambodzsában is az utak mellett élnek, ezért mindenhol van robogó és bicikli is. Az utak mellett folyamatosan vannak házak, építmények, folyamatos az emberi jelenlét.
A közlekedés kissé öntörvényű, ugyanis Kambodzsában egy közlekedési szabály van: mindenki arra megy ahol aszfalt van, és ahova még pont befér. A közlekedés sebessége alacsony, városban az autók is 30-40-nel mennek max, és városon kívül is óvatosak ( viszont a táblák nem számítanak ).
Egy tapasztalt kambodzsai sofőr a világ legjobb sofőrje, mert olyan terepen edződik, ami szinte elképzelhetetlen. Ahogy sötétedik úgy nő a káosz az utakon. Kivilágítatlan robogók és biciklisek tucatjai, közvilágítás nincs, vagy elenyésző, sőt a legdurvább mikor kivilágítatlan biciklis a forgalommal szemben halad éjszaka, közvilágítás nélkül. Ezek ellenére a közlekedési balesetek alacsony száma bizonyítja a kambodzsai sofőrök rátermettségét. Nem is tudom, miért nem kapcsolják be a világítást oly nagy számban, és nemcsak a biciklisek, hanem az autósok és a robogósok sem.
Szóval a Permanens Kátyú Projekt miatt a menetidő soha nem jön össze, főleg a csatlakozó járatok esetén ( mint amilyen a miénk is volt ). Gondolom a késői indulás miatt lekéstük a korábbi csatlakozást, így a csatlakozó járat este 8 órakor érkezett, így Siem Reapbe hajnali fél 1-kor érkeztünk csak meg. A várt VIP busz helyett egy helyi távolsági járaton utaztunk. A busz csomagtartójában tyúkok kotkodácsoltak, és oda végezték dolgukat. Még szerencse, hogy valamelyik utas rendszeresen kente magát vietnámi balzsammal, így annak mentolos szaga elnyomtat a tyúkok szagát. Amúgy az utazás kényelmes volt, csak kissé zsúfolt.
Siem Reapbe hajnali fél 1 kor érkeztünk. Biztos eső volt előző napokban, hisz a busz egy sártenger közepén állt meg ( ez volt a pályaudvar ) tök sötétben. A csomagokat a busz mellé kezdték kipakolni, szerencse, hogy elsőként sikerült kibányászni a hátizsákunkat, így nem a sárban landolt. Kerítettünk egy tuk-tukot, amivel bevitettük magunkat a belvárosba, ahová előző esete foglaltunk egy éjszakára szállást.
A szállodába érkezve szóltam a recepciósnak, hogy olyan szobát adjon, amivel ha meg leszünk elégedve, akkor maradunk még 5 éjszakát. A fickó biztosított minket a legcsendesebb szobájáról. És tévedett, reggel 8-kor az utcazaj felébresztett minket.
Ezután elmentem szállást keresni. 1 órán belül megtaláltam a számunkra megfelelőt, ahol az elkövetkezendő 5 napot eltöltöttük.
Ezután ismét felkerekedtünk és elindultunk Bangkok felé. Mivel a buszokban nem bíztunk meg, és korán akartunk a thai határra érni, ezért kivitettük magunkat taxival a határra. Ez kemény 20 usd-be került ( 180 km ). A taxi letett a határnál, ahol le is csaptak ránk a kerítők, hogy ilyen-olyan árért elvisznek minket Bangkokba. Volt egy kitartó fickó is, de neki sem jött össze az üzlet. Poipet ( Kambodzsai oldalon a határ város ) egy porfészek, jobb elkerülni, viszont a legjobb út Kambodzsába Thaiföldről ezen keresztül vezet.
Átvergődtünk a határon viszonylag gyorsan ( fél óra ), ezután fogtunk egy tuk-tuk-ot, amivel elmentünk Aranyaprathetbe a busz állomásra.
Szerencsénkre pont akkor indult egy jó busz Bangkokba, így vettünk jegyet és irány. Csak tájékoztatásul írom le, hogy a jegy cca 1500 Ft-nak megfelelő összeg volt és a busz 5 és fél órán keresztül vitt minket. A buszon kaptunk ingyen vizet, és valami süteményt. Persze léteznek ennél olcsóbb ám kalandosabb buszok is, de nekünk sikerült ezt kikapni a kalapból.
Délután 4 órakor kitett minket a busz Bangkokban az Északi Buszpályaudvaron. Itt egy kis taxis zsonglőrködés után eljutottunk az első magasvasútig, ahonnan könnyen elértük a szállásunkat.
3 napot töltöttünk el Bangkokban. Jellemzően Bangkok belvárosból magasvasúttal kényelmesen, olcsón, gyorsan el lehet érni a repteret. Taxiba csak az ül, aki szeretné ha átvernék a taxisok.
A magasvasút tiszta, teljesen automata.
10 óra felé indult a repülő, és délután 5 órakor szállt le Párizsban. Kibuszoztunk a lefoglalt szállásunkra ( mint a profik ), és kipihenve indultunk tovább másnak reggel Budapestre.
Azt meg kell jegyeznünk, hogy a magyar repülőtéri infrastruktúra Magyarország szégyene! Az érkezési oldalon a taxis hiénák ugyanúgy meglepnek mint Bangkokban, viszont Budapesten nincs nagyon választás sem. Igaz van prepaid taxi is, de az is csak lenyúlás. A közlekedő BKV busz pedig ügyesen el van rejtve, hogy még mi magyarok is kissé kérdezősködve találtuk meg. A busz persze kissé viseletes szagú, rágógumik a padlón, hangos dízelhang. Az utastájékoztató rendszer nem turistabarát. Gondoljunk csak bele annak a helyébe, aki megérkezik Budapestre, beszáll a szagos BKV buszba, zötyizik fél órát a szürke, koszos, ferihegyi lassúforgalmi úton azért, hogy újabb 20 perc alatt a szétrozsdásodott metróval bejusson a városba. Mikor fog az ilyen turista visszatérni?
Hát ez a mai magyar valóság, és bízzunk abban, hogy egyszer lesz majd olyan polgármester is aki nem kátyukat és leépülést hoz a városra mint a demszky-éra szakértő gárdája. Ha másért nem is, a budapestieknek már ezért is börtönbe kéne zárni demszkyt az egész galerijével együtt.
És eljött az első etetés időpontja ...
A légitársaság tényleg kitett magáért. Az étel ízletes, változatos, és a megszokott műanyag íznek nyoma sem volt. Automatikusan kaptunk egy kisüveg Porto Cruz nevű italt ( alapozásnak ), és egy üveg bort az étel mellé. Ezen felül még választhattunk amit akartunk.
Alain barátunk mindjárt két üveg borral indított, miután a Porto Cruz-t szélsebesen belökte. Gondoltuk is, ha így bekezd, akkor valaminek történnie kell majd.
A bor megtette hatását: Alain folyamatosan beszélt magának, kommentálta amit csinál. Láthatón melege lett a piától, és még jobban elkezdett pörögni; és ezáltal elindult a cselekmény is ...
A főétel valami currys étel volt. Egyszer csak hangosabb motyorgásra figyeltünk fel, kiderült Alain leette magát. A sárga szószos hús az ölében landolt, jól mutatott a fehér melegítőjén. Lazán elmosolyodtunk, és arra gondoltunk, lesz ez még furcsább is, mert Alain egyre izgágább lett.
Ahogy próbálta elhárítani a húst az öléből, meglökte a vörösbort, ami kiborult a tálcára. Valami törölgetésbe kezdett. Akkor figyeltünk fel rá, hogy gyakorlatilag már mindent megivott, és mozdulatai kuszábbak lettek. Gondolom szomjas lett, ezért megpróbálta kibontani a poharas vizet. Ezt is magára öntötte. Nem tudom miért, talán a bor miatt mi is egyre többet mosolyogtunk, és vártuk Alain hova fejlődik, hiszen gyerek még az idő!!!
Ne felejtsük el a vörösbor még ott folyt a tálcáján, és így minden kis edény alja vörösboros lett. Ahányszor Alain felemelt valamit, arról csöpögött a vörösbor.
Azt nem láttuk, mikor ömlött rá vörösbor, és azt sem, hogy a melegítője ujján miért van ételfolt végig, de mikor észrevettük, röhögés tört ki belőlünk. Alain is röhögött, mindenki röhögött.
És jött a végkifejlet, hozták a kávét! Alain valamit poénkodott a személyzettel, a személyzet ránk vigyorgott, mi pedig vissza.
Mondtam Gabinak, ha a kávét is magára önti, akkor nekem végem. És megtörtént: Alain megkapta a kávét, valamibe beleütközött, és lazán felülszínezte a fehér melegítőjét, amin ott volt a currys csirke, a víz, a vörösbor, valami ételmaradék az ujján, és ráadásnak a kávé. Ekkor nem bírtuk tovább, úgy nevettünk/röhögtünk, hogy a könnyeink folytak, de nemcsak mi, hanem a mögöttünk lévő sorban is.
Percekig, csak potyogtak a könnyeink, és eldöntöttük, hogy helyet cserélünk vele. Alain teljesen leharcolta magát és a tálcát is, az üres üvegek vörösborban gurultak ide-oda, és csak vártuk, hogy mikor jön a személyzet, és takarítja el a maradékot.
Ezek után helyet cseréltünk. Étkezés után Alain gyorsan lelépett, gondolom kialmolta magát, és rövidesen 2 doboz sörrel tért vissza, amit rövid idő alatt meg is ivott.
Az út hátralévő része viszonylag csendesen telt, Alain néha motyogott, szippantott egyet, az előtte lévő ülés hátára rögzített érintő kijelzőn játszott, és püfölte a kijelzőt ( nyilván az előtte ülőnek jól esett, hogy valaki folyamatosan püfölni a székét hátulról ), de minket ez már nem érintett.
Még egy kérdés maradt nyitva, hogy vajon Alain melyik járattal tér haza? Kiderült, szerencsére nélkülöznünk kell a társaságát a hazafelé úton, így Gabi is megnyugodott.
A járaton a személyzet eléggé laza volt, és kirakta a megmaradt ételt és italt, így mindenki szabadon ehetett és ihatott annyit és azt amit akart és ami volt. Családias, laza, jó hangulat volt végig finom étellel és itallal, tényleg nem volt hiány semmiben.
Időben leszállt a gép Bangkokban. A Suvarnabhumi reptérről ingyenes busz visz át a régi: Dong Mueang reptérre, ahonnan a belföldi járat indult Udon Thani városba, közel a laoszi határhoz.
A repülőről leszálltunk, és minibusszal mentünk a laoszi határig. Szerencsére a buszban csak 3-n voltunk, így volt helyünk aludni is. Másfél óra múlva megérkeztünk a határra.
Vízumügyintézés, várakozás.
Majd felszállítunk egy helyi buszra, ami átvitt minket a thaiföldi oldalról a laoszi oldalra, a Mekong felett, a Thai-Laoszi Barátság hídon.
Laoszba érve újra felszállítunk egy buszra, amivel a 12 km-re lévő fővárosba: Vientiane-ba érkeztünk. Megkerestük a szállást, amit még itthon foglaltunk, és megkezdtük a pihentető programunkat ...
Három nap után újra felkerekedtünk, és elindultunk dél felé. Éjszakai buszra foglaltunk helyet. Még soha nem utaztunk ilyen buszon, vártuk a végkifejletet. Elvileg a busz este 8.30-kor indult Vientiane-ból, és reggel 8-ra érkezik Pakse-ba. A buszpályaudvar cca 7 km-re volt Vientianetól, ahova nyitott platójú kisteherautóval mentünk ki.
A busz többi éjszaki járattal együtt konvojban közlekedett. Maga a buszút romantikusnak ígérkezett, azonban jött a felismerés, hogy a fekvőhely csak 150 cm hosszú. Ezen az európaiak többsége nem fér el, a lábunkat kinyújtani nem tudtuk.
A busz tele volt, mindenféle nemzet turistája utazott rajta, látszott, hogy az európai termetű utasok keze/lába szanaszét lógott a fekvőhelyek körül.
Végülis az út eltellett, a fékezések, kátyúk mindegyikét egyenként megszámoltuk.
Pontosan érkezett a busz Pakse-ba. Innen helyi busszal indultunk a Mekong Laosz-Kambodzsa határvidékén található részére, melyet a turista irodalom a "4000 sziget" néven emleget.
Buszunk annál a szigetnél állt meg, ahol valaki le akart szállni. A sofőr mindig bemondta a sziget nevét, és ha volt leszálló akkor megállt, ha nem akkor ment tovább. Mivel nekünk nem volt ötletünk és információnk sem arról, hogy hova menjünk ezért azt választottuk, ahol a legtöbben szálltak le.
A busz megállt egy Mekong parti településen ( Nakasang ), és onnan csónakokkal viszik az utasokat oda ahova igyekeznek. Mi nem tudtuk hova igyekezünk, ezért találomra kiválasztottuk az egyik szigetet, és oda mentünk. Azt hiszem jól döntöttünk ...
A szigetre ( Don Kong ) vettünk valami jegyet, és beültünk a megfelelő csónakba, és hajrá előre.
5 napot töltöttünk el a szigeten, és utána úgy döntöttünk átmegyünk Kambodzsába, és megnézzük Angkort mégegyszer, vagyis azt amit korábban nem láttunk.
Utunk Nakasang buszállomásról indult ...
Mint látható, a buszállomás eltér az Európában megszokottól. Egy asztal, némi helyi ember, menetrend és semmi más.
VIP jegyet vettünk azért, hogy viszonylagosan kényelmesen utazzunk az elkövetkezendő beígért 10 órában. Ugyanis úgy tájékoztattak minket, hogy Nakasang - Siem Reap távolság 10 óra, és este 8 órára Siem Reapben lehetünk.
Kezdetnek be is préseltek minket egy kb 20 éves minibuszba, ami elvitt minket a 20 km-re lévő határra.
Ha ez a VIP, akkor mi a nem az? - merült fel a kérdés, de igazán lényegtelen volt, hiszen a laoszi tartózkodásunk alatt annyira akklimatizálódtunk a helyi viszonyokhoz, hogy nem volt lényegi kérdés a komfortfokozat.
A határon ügyintézés, várakozás a csatlakozó buszra ... el is telt 2 óra a semmivel. Aki Dél-Kelet Ázsiába utazik, az készüljön fel, hogy a dolgok lassabban történnek, de mindennek eljön az ideje.
Aztán megérkezett a busz. Mivel egyértelmű választ senki nem adott semmire, és a busz sem volt VIP busz továbbra sem, és amúgy késésben voltunk, és bármit kérdeztünk, arra azt a választ adták, amit hallani szeretnénk, így kezdett megfogalmazódni, hogy bizony nem érünk oda Siem Reapbe arra az időpontra mire terveztük.
A kambodzsai utak állapota nem teszi lehetővé a folyamatos száguldozást. Demszky minden bizonnyal Kambodzsában volt tanulmányúton azt megelőzően, mielőtt bevezette Budapesten a: " Permanens Kátyú Projekt"-t. Kambodzsában teljesen rendszertelenül előre kalkulálhatatlan nagyságú kátyúkkal borított az úttest. Van ahol szinte burkolat sincs, van ahol kisebb a kátyú, és van ahol egy talicska is belefér. Szerencse, hogy nincs sok autó, a nagyobb városokhoz közeledve egyre több, de vidéken biciklik és robogók foglalják el az utat. Mivel az emberek Laoszban és Kambodzsában is az utak mellett élnek, ezért mindenhol van robogó és bicikli is. Az utak mellett folyamatosan vannak házak, építmények, folyamatos az emberi jelenlét.
A közlekedés kissé öntörvényű, ugyanis Kambodzsában egy közlekedési szabály van: mindenki arra megy ahol aszfalt van, és ahova még pont befér. A közlekedés sebessége alacsony, városban az autók is 30-40-nel mennek max, és városon kívül is óvatosak ( viszont a táblák nem számítanak ).
Egy tapasztalt kambodzsai sofőr a világ legjobb sofőrje, mert olyan terepen edződik, ami szinte elképzelhetetlen. Ahogy sötétedik úgy nő a káosz az utakon. Kivilágítatlan robogók és biciklisek tucatjai, közvilágítás nincs, vagy elenyésző, sőt a legdurvább mikor kivilágítatlan biciklis a forgalommal szemben halad éjszaka, közvilágítás nélkül. Ezek ellenére a közlekedési balesetek alacsony száma bizonyítja a kambodzsai sofőrök rátermettségét. Nem is tudom, miért nem kapcsolják be a világítást oly nagy számban, és nemcsak a biciklisek, hanem az autósok és a robogósok sem.
Szóval a Permanens Kátyú Projekt miatt a menetidő soha nem jön össze, főleg a csatlakozó járatok esetén ( mint amilyen a miénk is volt ). Gondolom a késői indulás miatt lekéstük a korábbi csatlakozást, így a csatlakozó járat este 8 órakor érkezett, így Siem Reapbe hajnali fél 1-kor érkeztünk csak meg. A várt VIP busz helyett egy helyi távolsági járaton utaztunk. A busz csomagtartójában tyúkok kotkodácsoltak, és oda végezték dolgukat. Még szerencse, hogy valamelyik utas rendszeresen kente magát vietnámi balzsammal, így annak mentolos szaga elnyomtat a tyúkok szagát. Amúgy az utazás kényelmes volt, csak kissé zsúfolt.
Siem Reapbe hajnali fél 1 kor érkeztünk. Biztos eső volt előző napokban, hisz a busz egy sártenger közepén állt meg ( ez volt a pályaudvar ) tök sötétben. A csomagokat a busz mellé kezdték kipakolni, szerencse, hogy elsőként sikerült kibányászni a hátizsákunkat, így nem a sárban landolt. Kerítettünk egy tuk-tukot, amivel bevitettük magunkat a belvárosba, ahová előző esete foglaltunk egy éjszakára szállást.
A szállodába érkezve szóltam a recepciósnak, hogy olyan szobát adjon, amivel ha meg leszünk elégedve, akkor maradunk még 5 éjszakát. A fickó biztosított minket a legcsendesebb szobájáról. És tévedett, reggel 8-kor az utcazaj felébresztett minket.
Ezután elmentem szállást keresni. 1 órán belül megtaláltam a számunkra megfelelőt, ahol az elkövetkezendő 5 napot eltöltöttük.
Ezután ismét felkerekedtünk és elindultunk Bangkok felé. Mivel a buszokban nem bíztunk meg, és korán akartunk a thai határra érni, ezért kivitettük magunkat taxival a határra. Ez kemény 20 usd-be került ( 180 km ). A taxi letett a határnál, ahol le is csaptak ránk a kerítők, hogy ilyen-olyan árért elvisznek minket Bangkokba. Volt egy kitartó fickó is, de neki sem jött össze az üzlet. Poipet ( Kambodzsai oldalon a határ város ) egy porfészek, jobb elkerülni, viszont a legjobb út Kambodzsába Thaiföldről ezen keresztül vezet.
Átvergődtünk a határon viszonylag gyorsan ( fél óra ), ezután fogtunk egy tuk-tuk-ot, amivel elmentünk Aranyaprathetbe a busz állomásra.
Szerencsénkre pont akkor indult egy jó busz Bangkokba, így vettünk jegyet és irány. Csak tájékoztatásul írom le, hogy a jegy cca 1500 Ft-nak megfelelő összeg volt és a busz 5 és fél órán keresztül vitt minket. A buszon kaptunk ingyen vizet, és valami süteményt. Persze léteznek ennél olcsóbb ám kalandosabb buszok is, de nekünk sikerült ezt kikapni a kalapból.
Délután 4 órakor kitett minket a busz Bangkokban az Északi Buszpályaudvaron. Itt egy kis taxis zsonglőrködés után eljutottunk az első magasvasútig, ahonnan könnyen elértük a szállásunkat.
3 napot töltöttünk el Bangkokban. Jellemzően Bangkok belvárosból magasvasúttal kényelmesen, olcsón, gyorsan el lehet érni a repteret. Taxiba csak az ül, aki szeretné ha átvernék a taxisok.
A magasvasút tiszta, teljesen automata.
10 óra felé indult a repülő, és délután 5 órakor szállt le Párizsban. Kibuszoztunk a lefoglalt szállásunkra ( mint a profik ), és kipihenve indultunk tovább másnak reggel Budapestre.
Azt meg kell jegyeznünk, hogy a magyar repülőtéri infrastruktúra Magyarország szégyene! Az érkezési oldalon a taxis hiénák ugyanúgy meglepnek mint Bangkokban, viszont Budapesten nincs nagyon választás sem. Igaz van prepaid taxi is, de az is csak lenyúlás. A közlekedő BKV busz pedig ügyesen el van rejtve, hogy még mi magyarok is kissé kérdezősködve találtuk meg. A busz persze kissé viseletes szagú, rágógumik a padlón, hangos dízelhang. Az utastájékoztató rendszer nem turistabarát. Gondoljunk csak bele annak a helyébe, aki megérkezik Budapestre, beszáll a szagos BKV buszba, zötyizik fél órát a szürke, koszos, ferihegyi lassúforgalmi úton azért, hogy újabb 20 perc alatt a szétrozsdásodott metróval bejusson a városba. Mikor fog az ilyen turista visszatérni?
Hát ez a mai magyar valóság, és bízzunk abban, hogy egyszer lesz majd olyan polgármester is aki nem kátyukat és leépülést hoz a városra mint a demszky-éra szakértő gárdája. Ha másért nem is, a budapestieknek már ezért is börtönbe kéne zárni demszkyt az egész galerijével együtt.
